A csíkról egy kis történelmi beszámoló:

 

A lápjáró ember egyik legismertebb alakja a pákász mellett a csíkász.

" A réti csík, vagy halcsík tömegesen előforduló hal volt. A csíkot vödörszámra vagy pintre mérték. 1558-ból: A csíknak pintje nyárban 4 pinzen, télben 6 pénz legyen." (gazd. tört. szle. VI. 137.) - ebből is kitűnik, hogy a mocsarak, lápok lecsapolása előtt bőséges és közönséges eledel volt.



A hagyomány szerint Rákóczi előtt ez a terület száraz volt. A vár védelme érdekében vizet bocsátott a környező területre. Ez a víz rajta maradt és így mocsarasodott el. Dudva, nád, gyékény nőtt rajta, ami az idő folyamán folyamatosan gyarapodott és lerakódott a víz felett. Megbírta az embert és az állatot egyaránt. Ahol sima volt ez a terület, ott kaszáló, volt, ahol nem volt sima, ott veszélyes volt, mert mindent elnyelt.

A sima lápot kaszálónak használták.  A lekaszált dudvát boglyába rakták, hogy télen majd hazaviszik. Ha nem állt be száraz idő hamar, éger fából hidast csináltak és ezen szállították az állatokat a takarmányhoz.

 

Itt káka, nád, rekettye, gyékény és égererdő volt, amit felhasználtak kosárkötésre, szekérkas készítésére. Az éger fából házat készítettek, a lehántott héját megszárították és eladták Nagykárolyban kalap és kenderfestésre.

A csíkra vonatkozóan a következő adatok kerültek elő:
A sáros, iszapos helyen egy nagy gödröt csinál magának és ott mozog, ott habzik, ott sír. A csík a magának csinált gödröt "kicsöszköli" simára. Mikor elapadt a víz és kiszáradt a vízfenék és megrepedezett egy verem szerű gödröt ástak. Ez a gödör éjszaka tele ment vízzel és csíkkal, így másnap csak ki kellett szedni. Leginkább az Ócska - Krasznában lehetett fogni. A vásárban 2 krajcár volt egy liter.

Télen a jégbe vájt lébe fektették a kast, amit befedtek szalmával és reggelre a kas tele volt csíkkal. A fiatal gyerekek kosárral fogták a csíkot. 4-5 gyerek felzavarta a vizet, majd már csak ki kellett meríteni a halat.

A Csíkosérben a kacsa a csőrével lyukat vájt a partban, amit a csík nagyon szeretett. Itt kézzel fogták. Kar vastagságú is előfordult, amit erősen kellett szorítani, hogy ki ne ugorjon. A legjobb ízű csíkot a levegőző helyén, a lápkútban lehetett fogni, viszont ez már tudományszámba ment, mert az ingó lápig kellett eljutni. A kifogott csíkot a házaknál található csíkgödörbe gyűjtötték össze. Jól élt az a család, ahol mindenki a csíkászattal foglalkozott, hiszen kincsnek számított a zsákmány. Szekér számra kaptak érte gabonát, búzát.

"A kocsordi csíkosok, csíkkal élnek, mint apjuk." - hallhatjuk az öregektől.

 

Egyszerre egy kemence csíkot sütöttek. A csíkot szűrő tálban megmosták, kibelezték és egy másik fazékba rakták. A csíktömeget megsózták, minek hatására a testükön lévő nyák és bőr lehámlott. Ismét megmosták, és káposztalevéllel vagy náddal bélelt tepsibe téve, a kemencében ropogósra sütötték.

Az árvizes esztendőkben a háború előtti időben kevés volt a kenyér, így az emberek sült csíkot vittek ebédre a mezőre.
Amikor a régi öregek csíkot főztek, pucolás után azonnal odatették főni. Ahogy a tűz melegítette a lábast és a fedőt közben levették, mind kiugrott a lábasból.

Kedvelt volt községünkben a csíkpaprikás. A megpucolt csíkot paprikás, hagymás zsírban megsütötték. Volt, hogy fasértot készítettek belőle. A savanyú csíkleves is közkedvelt volt.

A megtisztított csíkot megfőzték, majd rántást tettek rá, felhagymázták, paprikázták és végül ecettel savanyították. Az 1970-es szamosközi árvíz, hacsak egy rövid időre is, visszahozta a csíkászatot, hogy a mai generáció is megízlelhesse annak különleges húsát.